Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


állattartás szokásai

2010.08.20

Különösen az Alföldön örvendett külön eseménynek az állatok tavaszi ki- és őszi behajtása, a ’szorulás’. Amellett, hogy mindezt a gazdák és a pásztorok megegyezésének jogi-üzleti aktusa kísérte, nem hiányoztak a minden jót kívánó mondókák, amikkel a bajt távolra kívánták, a jót pedig az állatok szép fölhízásában énekelték, hogy az őszi vásárokon gazdáik jó pénzért adhassanak túl rajtuk: „Láncot a küszöbre, hogy térjen meg őszre az utolsó borjufarok! S a farkasok és tolvajok ne férjenek hozzá! Nőjjön fű előttik, dög ne járjon köztik! Hízzanak meg mind egy lábig, hadd ígérjenek sok százig értik a vásárba!” (Csík m.) Szent Mihály napja kivételes szerepet játszott az állattartásban: ekkor csukták be a méheket, hajtották ki a disznókat az erdőkből, a hegyi legelőkön pedig Szent Mihályhoz fohászkodtak, hogy ha eddig megmaradt a nyáj, a hátralévő egy hónapban már ne is essék bele a farkas. Egyes helyeken már ekkor elszámoltak a nyájjal a pásztorok a gazdáknak – ezt őrzi a főpásztor neve: számadó juhász –, és ünnepi lakoma, no meg áldomásivás mellett megkötötték az új kontraktust is. Az Alföldön ez Vendel és Dömötör napján történt: az elszámolás után nagy hálaadó ünnepet tartottak, ami nem nélkülözte a pásztorosan féktelen, olykor késelésig fajuló hejehujázást – bár nehezen lehetett volna találni pásztort, aki mindezt ne várta volna, amint a dal is tanúsítja: „Bárcsak esne, bárcsak fújna, gulya, ménes beszorulna, a számadó hadd számolna, szegény bojtár szabadulna!” (Györgytarló)
A juh és a tehén jelentőségét teje adta, a disznóét pedig az, hogy a régiek legfontosabb tápanyagforrása volt, sőt a mai nagyvilág is többféle sertéstermékről is ismeri a magyart, aki a disznót az orrától a farkáig, a bőrétől a beleiig – mondhatni – csodálatos praktikussággal használta föl az állatot. Ezért mehetett a disznótoros ünnepszámba, szabályozták pontos rendjét, vették körül sokféle szokással. Helyenként, például a Kiskunságban szokás volt a disznótor estéjén kántáló gyerekeket fogadni az asztal körül. A kisfiúk a disznó nevében elmondták annak életútját, cserében kis útravalót, csörögefánkot kaptak. Ehhez hasonló szokást, a nyársdugást találni Somogyban, amikor is rendszerint a szomszéd gyerekek titokban ágas-bogas nyársat tettek a gazda ablakába, ajtajába, s mindenféle válogatott üzenetet tűztek az ágaira. A disznótoros társaság mindezen jót derült, s cserében finom falatokat akasztott a nyársra.