Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Esküvő-lakodalom-házas élet szokásai

2010.08.20

A fiúkat 16-18, a lányokat 14 éves koruk tájékán kezdték nagykorúnak tekinteni, akik ettől kezdve egymást rendre magázták. Az ifjúkorba lépett legények között – a lányoknál ez kevésbé volt jellemző – meghatározott viszonyok léteztek, külön kis társadalmi csoportot képeztek. Ennek tisztségeit rendszerint pünkösdkor, a „király/királynőválasztáskor” osztották kire-kire. Ettől kezdve a legény eljárhatott udvarolni is, de ekkor még csak szigorúan szombaton, esetleg szerdán is.
A házasságnak azonban egy időre útját állta a napóleoni háborúk óta a legények besorozása. Népdalaink sokasága őrzi annak emlékét, milyen szomorúsággal hagyta el faluját, szüleit és kedvesét a legény, így például: Huncut az az orvos, aki vizitál, aki bennem sömmi hibát nem talál; Mögtalálja bennem azt az egy hibát: hogy a szivem a rózsámért nagyon fáj.” (Csongrád m.) S noha nagy tehernek érezte a legény a háromévnyi szolgálatot, alkalmatlanság miatt kimaradni belőle nagy szégyennek számított. Egyébként is: a sorozás nagy hacacáréval, látványossággal járt, aminek emlékét különösen is a verbunkos zene és tánc őrzi. Amint a német elnevezés is mutatja, a sorozótisztek rendre nagy mulatsággal állítottak be a falvakba, hogy reklámot csapjanak a jó vitézéletnek, s miután jól leitatták a legényeket, aláíratták velük belépési nyilatkozatukat. Az őszi bevonulás alkalmával hasonlóképpen zeneszó mellett masíroztak ki a faluból az ifjú bakák övéik nagy sírása mellett.

A házasságkötés az elmúlt századig tényleges adás-vételt takart: a két család legtöbbször vagyoni helyzete és érdeke alapján házasította össze gyerekeit, a vőlegény vételárat fizetett a menyasszonyért, akit tisztes hozománnyal, a stafírunggal engedtek útjára. Ez az üzleti arculat a nevekben is megmutatkozik, amennyiben a lányról azt mondták, hogy eladósorba került; a vő a vevőt jelenti, a meny talán a magával hozott értékes prémekre utal – gondoljunk csak arra, hogy a nomád világban, de még a középkorban is a prémnek fizetőértéke volt. Sőt mi több, ha egy özvegyasszony újraházasodott, az elhalt férj családja visszafizette a valamikori vételárat – ez is egyik motivációja lehetett az ősi magyar házassági jogrendnek, a levirátusnak, amikor is – mint akár Koppány – a család egyik férfitagja vette feleségül az özvegyet s így annak hozományát a családban tartotta. E szokásjog írott forrásai nemcsak ezt az adás-vételt örökítették meg, amit a vándorló magyarságról korhű szemmel író Gardizi is megörökített – az egyik legrégebbi házasság esete ugyanis, a csodaszarvast űző Hunor s Magor lányrablása egyszerűbb utat mutat. Ez a motívum érdekes módon megjelent a későbbi magyar szokásjogban is, a nőrablásban, amikor is a családok pénz híján mintegy elszöktették a lányt a legénnyel, hogy így elkerüljék a költséges esküvőt. Házasodni ugyanis szinte kötelező volt, hiszen a vénlányságot, de az agglegénységet is nagy szégyennek tartották a faluban.
A házasság e fönti jellegét egy összetett jogi ceremónia őrizte meg, aminek első része a leánykérés volt: egy fölkért rokon vagy falubéli asszony – akit nem éppen megtisztelő néven kullogónak, csoszogónak, gyalogsátánnak hívtak – kereste föl a kiszemelt lány családját, hogy kipuhatolja, miként fogadnák a szülők a legényt. Közmondásunkban – „kitették a szűrét” – ez az esemény őrződött meg, hiszen ha a legényt már udvarlása kezdetén nemkívánatosnak tartották a lányos szülők, annak úgymond véletlenül ott felejtett szűrét másnap az eresz alá kiakasztották. Ha azonban a kérő sikerrel járt, immár a legény szülei vagy a násznagy vezetésével egyéb képviselői mentek el háztűznézőbe a lányos házhoz, amely kifejezésben a ház ismérvének, a tűzhelynek, a konyhának a megszemlélését kell érteni. Ekkor rögzítették a móringlevélben azokat a javakat, amikben a leendő asszony férjétől hitvesi jogon részesülni fog. Végezetül a házasulandó felek kézfogóval – vagy más néven eljegyzéssel – szentesítették a házasságot: a két fiatal jegyajándékot adott egymásnak, a lány kendőt, a legény ruhát, piros csizmát vagy almába dugott pénzérmét, amit a 19. század második felében a jegygyűrű váltott föl; Nógrádban eközben az ablak alatt siheder fiúk kolompoltak, akiket csak borral lehetett elhallgattatni. A jogi folyamat a templomban zárult, ahol a pap három egymást követő vasárnap kihirdette az eljegyzést, s az esküvőt akkor lehetett csak megtartani, ha ezek után senki sem emelt ellene súlyos kifogást.
Az esküvő, melynek egyes állomásai a mai napig jellemzőek maradtak, rendszerint szerdai vagy szombati napon kezdődött, és a téli időszakra esett, amikor a munkát nem zavarta. A lány fölöltötte menyasszonyi ruháját, koszorúját, hajába szalagot kötött, és többféle babonás szokásnak is eleget tett – Nógrádban például fokhagymát dugott a jobb lába alá. A menyasszonyt siratóasszonyok vagy lánytársai előbb elbúcsúztatták szüleitől, hiszen ennek utána a lány idegen házhoz kerül apósa, anyósa fönnhatósága alá. Ezt fejezte ki a menyasszony elköltöztetése, vagyis ágyának elvitele, amikor is szekerekre pakolták a lány ágyát, ágyneműit, takaróit, no meg díszes kelengyésládáját. Ezt a menetet az egész falu figyelte s dalokkal kísérte, mint például: „Viszik a menyasszony ágyát, a vőlegény nyugodalmát. Adjon Isten bele áldást: esztendőre egy szíp lánykát!” (Nyitra m.) vagy: „Ma menyasszony, holnap asszony, holnapután komámasszony”. Ekkor vette igazán kezdetét a szertartás: reggeli órákban a vőlegény násznagyával kikérte szüleitől a lányt, de az is előfordult, hogy ha a legény közelebb lakott a templomhoz, praktikus okokból a lány családja ment a legényhez. A kikérőt rengeteg formula és szokás tarkította, amit rendszerint a vőfély vezetett, s amik közül a legismertebb a vőfély megtévesztő bolondozása, amikor is először valami csúnya öregasszonyt, aztán az egyik nyoszolyólányt hozta ki, s csak legvégül a menyasszonyt. Már ekkor megindultak a nagy kínálgatások, sőt mi több, Nógrádban például a menyasszony jobb hóna alatt pálinkásüveggel érkezett, amit mint bájitalt a vőlegénynek meg kellett innia az lakodalom elején. Majd az ifjak és a násznép elment a templomba, hogy Isten és az emberek színe előtt kimondják holtig tartó esküjüket – de nem állták meg itt sem tánc nélkül. Ha azonban messzebbre ment férjhez a lány, a falu legényei a menyasszony kocsija elé az útra különféle akadályokat (tüzet, kötelet) építettek, nehezen engedve el maguk közül a lányt. A vőlegény ilyenkor menyasszonya elé ment, de be nem szállt annak kocsijába, hanem lóháton vezette új otthonába. Persze a falu legényei mindent megtettek, hogy az idegen kérőt megcsúfolják ellopva nyergét vagy valamely kellékét. Végezetül a fiatalasszony birtokba vette új otthonát: a Jászságban háromszor megdörgölte kezével asszonyi teendőinek legfőbb eszközét, a kemencét; Gyöngyöspatán és Somogyban vizesvödöt tettek az ajtóba, hogy rúgja föl, mert akkor könnyen fog szülni; másutt pedig mindenféle asszonyi munkaeszközt dobtak útjába, hogy ha nem veszi föl, megszólhassák lustasága miatt.
Ezzel lezárult a hivatalos ceremónia, s kezdetét vette a mulatozás az egyik család házánál.

A hivatalos esküvői ceremónia lezárultával kezdetét vette a mulatozás az egyik család házánál. A régi világban déli ebéddel kezdődött s három napra szólt a lakodalom (az elnevezés is a ’lakik, lakoma’ szóból ered), ahová a vendégeket sültekkel, borral várták. A lakodalom étrendje és rigmusai jól rögzült elemeket tartalmaztak – némi hangsúlybeli különbséggel, hiszen tájanként találni különös szokásokat: így például az Alföldön külön ünnepségnek számított a levesbe való csigatészta elkészítése, a csigataposás, ami rendre táncmulatságba torkollott; Nógrádban az előkészület legfontosabb részeként a menyasszony megsütötte az örömkalácsot, ami minél nagyobbra és díszesebbre sikeredett, annál nagyobb dicséretben részesült a násznép előtt. A lakodalom menetét a vőfély irányította, aki kedvcsinálóként nélkülözhetlen szereplője volt az ünneplésnek. Látványos szerepet vitt a lakodalmi menü fölszolgálásában is, hiszen ötletes és mulattató verseivel ő tálalta a násznép elé szép rendben a tyúkhúslevest, a pörköltet, a sültet kásával s az elmaradhatatlan töltöttkáposztát. Jobbkezéül egy vagy több kiválasztott legényt kapott, a hívogatót vagy kisvőfélyt, aki a násznép összehívásában, a fölszolgálásban, a násznagy intézkedéseinek végrehajtásában egyaránt segédkezett. További fontos tisztséget viselt a nyoszolyóasszony, mert ő gyűjtötte össze a lakodalomhoz szükséges konyhai és evőeszközöket; a nyoszolyólány pedig apró-cseprő ügyekért felelt kezdve a bokrétakötéstől egészen az edénymosogatásig. De külön csaplár mérte a bort, a szakácsné meg a mulattató játékokban is részt vett: jajgatva lépett elő, mintha megégette volna kezét a kásafőzés közben – ezért pénzt szedett, a kásapénzt. A lakomát a fölkontyolás követte, ami az asszonnyá válás szimbolikus lépése: a fiatalasszony fejéről a többi asszony levette a pártát s fölkontyolva haját fökötőre cserélték azt. A vég nélküli mulatásban szünetet megintcsak a hagyományos lakodalmi játékok hoztak: éjféltájt fiatal legények jelentek meg mindenféle álarcban és szerszámmal, a maskarák, akiket illő volt jól megvendégelni; fölhozták a mai menyasszonyi tortára emlékeztető életfát, amikor is egy faágat tésztával vontak be és emberi alakokat, madarakat és virágokat aggattak rá; vagy a menyasszony sütötte örömkalácsot mutatták be s vágták annyi részre, hogy mindenkinek jusson belőle; emellé sok helyen megáldott János-bort kínáltak; hajnalban a Dél-Dunántúlon például a menyasszony a kútról mert friss vízzel megmosdatta a násznépet, Palócföldön pedig tüzet ugrott – mindkét utóbbi példa egyfajta rituális tisztulási hiedelemhez köthető. Mégis a lakodalmat a nagy táncolás jellemezte, aminek szüneteiben a lányok összekarolva táncoltak-énekeltek, a zenészek pedig asztalozva muzsikáltak. Az első napi sokadalmat a fiatalok lefektetése zárta: miután a nyoszolyóasszony és a –lány rendszerint a padláson elkészítette a menyasszony ágyát, a vőfély nagy táncoltatással föllopta a menyasszonyt a forgatagból, amiben a hívogató azzal segíttette, hogy a menyasszonyt visszatartani igyekvő legényeknek útjába állt. Az ágyba fektetés menete eltérő lehetett: Nógrádban például a fiatalok lehúzták egymás csizmáit, s a menyasszony azzal megüthette férjét mintegy utolsó lehetőségként, hiszen ezentúl engedelmeskedni tartozott urának. A befejezés azonban ugyanaz: a fiatalokat reggelig kettesben hagyták.
Másnap onnan folytatták, ahol előző nap abbahagyták: ismét mulatozásba fogtak, de immár a másik család házánál. Rendszerint első nap az újasszony, másnap az újember szülei látták vendégül a násznépet. A másnap mókás eseményének számított a tyúkverés vagy hérész, amikor is az előző napi lagziból elsőként hazamenőket azzal csúfolták meg, hogy kezüknél megkötve vezették őket az újra összegyűlt násznép elé, hogy elfogyasszák a tegnapról megmaradt ételt-italt.
A lakodalmat követő vasárnap is különös jelentőséggel bírt, hiszen az újasszony ekkor jelent meg először asszonytársai között. Hogy azonban kitüntetett helyre, az első padba vagy éppen ellekezőleg, az idősebb asszonyokkal szemben a hátsóba kellett ülnie, helyenként eltért. Bujákon az esküvő utáni héten a fiatal pár végigkínálgatja a falut, az újasszony örömkaláccsal, az újember hozzá János napján szentelt borral.

A falu a házas éveket is mondhatni szemmel tartotta: ha például a pár egymást megcsalva vagy egyéb, esküjüket megszegő módon élt vagy szétköltözött, a falu nagy zajongással ablakuk alá vonult, csúfolták a házastársakat, sokszor maga a pap olvasta fejükre vétküket. Ezt hívták kongózásnak, zánkózásnak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.